Törpe fenyők közt vár a fény,
hogy felcsatolja léceim,
hószín mosolygás fut felém
messzi hegyek arcélein,
parányi dombok ringatóznakű
lábam alatt, szárnyas hajómat
könnyű botok terelik sík mederbe;
elhagy a fenyves – visszatér a fenyves,
suhan a lelkem, nem ér földhöz, perchez,
hullám a mélység, szikrázó fehérből,
örvénylő kétség engem már nem ér föl;
függő, jeges faladon, ifjúságom,
akad a léc, maradna minden áron.
sorsfordulat sok kanyargása: félek,
kifut az út alólam, és ki véd meg?
Ha lejutok, a béke vár az aljban,
s a szerelem, hogy végre eltakarjam
szemeimet, s hagyjam, hogy ölbe kapjon,
forró hóval mossa le alvó arcom,
s ha karjain, mint völgyben, megpihentem:
lengő derű, jó mámor felvonóján
vigyen magával engem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése