Éjnek fel, ketten, telihold világolt,
én sírni kezdtem, te meg kinevettél.
Isten volt gőgöd, s míg a percre perc ért,
gerlebúgás-sor volt siránkozásom.
Éjnek le, ketten. Mélység lett a távol,
üvegkín-hangon sírni most te kezdtél,
és gyönge homok-szíved fölött elfért
minden csokorba gyűjtött haldoklásom.
Pirkadat szögezett minket az ágyra,
és két mohó száj tapadt lázban égve
a folyton csorgó fagyos vérsugárra.
A nap hozzánk a zárt erkélyről tért be,
és korállként hajlott az élet ága
felravatalozott szívem fölébe.
/Fordítások: András László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése