Szabó Lőrinc: A föld álma

Álmodtam: test nélkül lebegtem
mint az ég, mint a gondolat,
és egy sivatag volt alattam,
poros és sáros sivatag.

A sivatag, a nagy, nehéz föld,
aludt és talán álmodott;
s egyszerre csak mozogni kezdett
s azt mondta: – Én! – és hogy: – Vagyok!

– Én! Vagyok! – kiáltott fel hozzám
és feltérdelt a föld, a por,
és kitépte magát a sírból
és nőtt és nőtt és lett szobor.

A por felbirkózta magát
másfél vagy két méternyire:
ahogy megindult, két méterrel
a sír fölött volt a feje.

Ment a szobor a sivatagban
(figyeltem mozdulatlanul)
s néha hátranézett a helyre,
oda, ahonnan szabadult,

irtózva nézett az üregre,
s az összezárult nyomtalan,
és ment a szobor, mint akin az
álomkór részegsége van.

Ment a szobor, ment, támolyogva,
a szeme folyton rám tapadt;
és nem fogyott soha körötte
a föld, az örök sivatag.

Valahová el akart jutni,
s már fél és folyton szólított:
– Vagyok? – kérdezte gyanakodva,
– mondd, Isten, csakugyan vagyok?

Ment a szobor reggeltől estig
s a sírját látta mindenütt;
s este még egyszer fölnézett rám,
aztán fáradtan lefeküdt.

– Mi volt ez? – sóhajtotta végül;
s a por megnyílt a por alatt.
És végignyújtózott fölötte
s már nem mozdult a sivatag.