Kosztolányi Dezső: Méz

A fájdalmam oly érett, mint a méz már,

és bölcs és mély és terhes száz titokkal,

és minden kincseket magába foglal,

és hallgat és vár, sehova se néz már.

Virágtalan bánat. De ez: a minden.

Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,

több mint a föld tünő virágival,

ambrózia, virágok lelke, kincsem.

Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.

Én csak röpültem és ezt szüreteltem

kalászos rónán és szőlős hegyekben,

ezt szüreteltem, mert én csak röpültem,

és életem nehéz mézzé köpültem,

bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,

egy csonk világban egy fájó egésszé.

Ó lankák, ó virágok messze tája,

ti telt gyümölcsök korhadt rúdakon,

s ó könny, te élet mély esszenciája,

megölt virágok méze, fájdalom.