Míg csillagok hullnak
az égről, s gyúlnak
porrá számolatlan,
némelyik célját éri:
lesz kavicsa ősi útnak,
tenger alján kincsnek ágya,
feladtam gondolatban,
zuhanó fény maradtam.
De nem égtem tűzként,
s nem bújtam hullámok alá,
távolról jeleztem Neked,
bár nem tudtam; létezel, konok
vesztesként álmodtam Veled.
Így hanyatt-estek sosemvolt tegnapok,
szomorú ősz súgta halkan, hol vagyok…
Új idők járnak, rohanó ritmusok,
esztelen, szenvtelen, vak,
s míg mások egymást tiporják,
egymásban élünk – egymásnak.
Forró nyarak jönnek, észre sem veszed,
kézen-fogva is kedves, hűs szellő leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése