Fodor András: SZERELMÜNK FÖLDI TÁJA

Tudnál-e így szeretni,
ahogy e táj adja magát
viharok ostromában,
eső bozontjain át?

Mikor sziklák közül a felhők
csordája lerohan,
szine hiteben lüktet,
vár állhatatosan.

Mikor a keserü szél a völgybe
akasztja karmait,
ereje duzzad, szárnyalón
fölé emelkedik.

Mikor borzongva sompolyog a földön
a dermedt-szürke ég,
füvek nyelvét pendítve akkor
zümmögi melegét.

A fogyhatatlan hűség

lehet íly egyszerű,
teremti, egyre újitja magát
a győzelmes derű.

Nem a szemem csalása, nem
önáltató vigasz,
akárhogy nézem, vallatom,
öröme rámszavaz.

Oltalma ki nem alszik,
erősebb, mint a fény,
átsüt rajongó hazugok
mocsár-tündökletén.

Elfárad minden ölelés,
becéző kar lehull,
de láttam, él szerelmünk földi tája
elronthatatlanul.