Eugenio Montale-Záporban

Moraj kél; elhomályosul a házad,
akár ködében az emlékezetnek,
és sír a pálma, mit lappangva lep meg
s úgy fojtogat réme a rothadásnak,
mely fülledt esti légben lesz a pőre
remény s kínzó szorongás börtönőre.

„Por amor de la fiebre" ... visz tevéled
a közös örvény. Bíborban sugárzik
egy függöny, lefut egy ablak redőnye.
A kocsifelhajtón, mint híg iszapban
úszó tojáshéj, míg fény s árny csatázik,
fél most mozogni a törékeny élet.

Lentről „Adiós muchachos, compañeros
de mi vida", hanglemezed kiáltott:
s kedves marad az álarc mindörökre,
ha a sors malmából módot találok
egy nyaktörő ugrásra, visszaszökve
a te utadra.

S fénylő csobbanást követek a mélyben,
a felhők közt ködsávot, mit hajó von.
Mély seb rajzolódik ki ...

Egyedül te
értheted meg, mit merészel a gólya,
ha szárnyra kel a ködös háztetőről,
a Fokváros felé tovább hajózva.

(Kálnoky László)