Súlyos brokátfüggönyön
nem tör át a hold
ezüstjének sodra,
gótikus oszlopok alatt
némán hajol földig az
álmok édes fodra.
Majd ha reggelt köszönt
a tétova napsugár
első vörös szirma,
ásít a könyvtárajtó,
rebben a sötétség,
ám egy székből mintha
Szellemlány állna fel,
édes mosoly könyvjelzője,
okos szemében a tudás
éjjel ismét ódát lehelt,
és ódon termek mennyezetén
pompázott a ragyogás.
Boldog Szellemlány suhanása
verseskönyvek között zörög,
nem is sejti olvasója,
amit írt, s aki írta, örök…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése