Elrejtőzik, mint hab a kő alá
víznyugaton, s úgy zuhog, mint a vér
az élő barlang rejtett folyosóin.
És mit tudod te még, hogy mennyit ér.
Elrejtőzik, mint nyár heve az őszbe,
a télbe. Tiszta sötétbe feredőzik!
Fölötte romkápolnát bont a szél
és óriási kakasborozdákat,
nyárlombbal hervad el a pillanat:
nem fordulok - nem szólhatok utánad.
Húrjaidra csillagok hullanak.
Ha majd kitör, elönt vízkeleten,
s körülölel a boldog sodrú béke,
ki elveszettnek hitted mindened,
letérdepelsz egy tatárdomb elébe:
kiálts! Szétrebben ezer denevér -
nevünk alszik a függő köveken.
Kiálts: a visszhang bárhol utolér,
s a patak sodrát - feléd - követem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése