A szürke éj kóbor lovagja lettem,
Mint egy beteg, unalmas trubadur,
S amint az est sok groteszk árnya lebben,
Megindulok, merengve, szótlanul...
Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,
Pirulnak az eső utáni tócsák,
Hidegen villog a kék kövezet,
Kápráztat és vezet...
Az égen felhők szállnak, szomorúak,
Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.
Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak
A földi, párás, fájó sóhajok...
Körül a sok komor körrajzu kőház
- Megannyi szfinx - a szürke éjbe méláz;
Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,
Komor ablak-szeme...
Ó, ott belül e falak nem ily némák:
Sírnak, hörögnek, halnak ott talán,
Ilyenkor kúszik vergődő problémák
Hűs kigyóteste a lelkek taván;
Megremeg fogaim közt cigarettem
Hamva lehull szürkülő permetegben,
S közel valahol bús ária csendül:
Egy dal Chopinbül...
Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel,
Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?...
S ím barna oszlopsorként zöld ivekkel
Elém tárul egy fűszeres fasor,
Már itt az erdő sűrü lombja hallgat,
Körülvibrálnak illatos fuvalmak,
Mellemből egy halk sóhaj tör utat,
S megejt az áhitat...
Az örök templom, a sok zsolozsmás ág
Reámborul, könny futja át szemem,
Egy gyermekkori édes, halk imádság
Bűbája száll át árva lelkemen
S csak néha nyilall szívembe a kétely
Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el,
Szent áhitat, te békés, tiszta, mély,
Ha elröpül az éj?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése