Arany Tóth Katalin: Vigyél az álmaimon túl

Vigyél az álmaimon túl,

s röpíts magaddal a valóságba!

Legyél elcsitult viharom

békét hozó, ékes szivárványa!

Csend vagyok, mely nesztelen

fekszik előtted - mint meztelen

lélek az Isten templomában.

Békesség az otthonom.

Arcod, hangod érintését

vágyaimba ágyazom,

s hagyom, hogy ringasd

értem mozduló karodon.

Fény vagyok, mely fehéren

ragyog elébed, s őrzi lépted,

hogy el ne tévedj...

Már oly régóta suttogom

öröklétbe sírt bánatom

- de most a szó észrevétlen

átformálódik ajkamon.

Mert Érted dobban a szívem

- átléptél lélek-kapumon.

Túl a valóságon,

túl a vágyakon.

Tagadom, vagy vállalom:

másíthatatlan tény,

hogy mellém szegődtél

Sorsom írta utamon.

S míg itt vagy,

e képlékeny csodát,

féltve-merengve
tovább álmodom.

Bár elfojtanám,

de nem tudom...