Forditott kulcs a zárban,
nehéz lakattal zárt jelen,
de partjain az életóceánnak
élnek még emlékeink.
-Rokonlélek,
régóta ismerlek
az idö homálya sokat fakít,
de az a közös bennünk
mindent átélt.
Nem ismernénk meg
egymást az utcán,
nem tudni merre jársz,
de ha megszólalsz,
lelkem azonnal megtalál.
-Emlékszel?-
Együtt játszottunk mint gyerekek
egy gondolat hintáztatott,
meséltünk, sokat meséltünk,
élnek még e mesék benned?
-Késöbb,
bejártuk utcáit Rómának, Athénnek,
jobbágyaskodtunk hagymán kenyéren.
-Ismerlek!
Egy szó kinyit,
egy érzés újra fáj,
hiány él bennem nélküled.
Most a félelem útjain
egyedül járunk,
te másra hallgatsz, másra én.
… Gondolj néha arra az ösi képre
(miért nézel most rám könnyesen?)
mikor találkoztunk a napsütésben,
és az első szó született:
… Szeretlek…
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése