Senki nem sejtette öled sötét
magnóliájának vad illatát.
Senki nem tudta: fogad közt gyötörted
a szerelem szines kolibriját.
Ezer kis perzsa paripa aludt
homlokod holdsütötte halk terén,
míg hóval vetélkedő derekad
négy hosszu éjen át öleltem én.
Jázmin s alabástrom közt, szemeid
a magvak sápadt bokrétáját hintik.
S én mellembe téptem, hogy néked adjam
az ivor szót, mely azt hirdeti: mindig,
mindig, mindig: halálos kínom kertje,
hogy futó testednek örökre valljak,
ereid vérét, piros vérét számban,
s már fénytelen szád - csak hogy belehaljak.
/Ford.: András László/
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése