Sugárzó arcú ifjú lányka ő,
szépsége, melyet tündértől rabolt,
úgy villan által sátra vásznain,
akár borús ég fellegén a hold.
Alakja karcsú, hajlékony, sudár,
fátyla kerekded vállakon lebeg,
illatos keble megtölti a kart,
mely istenül, hogy őt ölelte meg,
kemény combján, ha teste megfeszül,
pattanni látszik szinte a perec;
éppígy feszül meg annak lelke is,
ki látja őt, s nyomban belészeret.
Dereka vékony, csípője erős,
és hogyha ajka néha felkacag,
ékes, hegyes fogsort villant elő
- ó boldog, aki ajkára tapad!
Mert ajka édes, illatos, miként
a pézsma, melybe tiszta méz vegyül,
s üdébb, akár a gyöngyös aszúbor,
melyen jég olvad hűsítő szerül.
Ő vette el a józanságomat,
s nem juthatok hozzá, reménytelen!
Pedig hány asszony: szép, okos, hamis,
osztá meg egykor titkait velem!
De megesküszöm Arra, Akiért
annyi zarándok, gazdag és szegény,
hajtja a fáradt, éhes állatot
a búcsújárás szentelt idején,
hogy a szerelmem el nem fordítom
tőled semerre, bárki jön felém,
ameddig árnyas, ifjú lomb fakad
a bokrok és fák gazdag gyökerén,
mert a vágyaim célja csak te vagy,
gondolatom csak képednek örül,
lelkem akár magányosan mereng,
akár zsibongó vásár vesz körül.
(Molnár Imre)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése