Annyira hiányzol, úgy hiányzol
remeg a kezem amikor írom
egyedül ülök itt március végén
délelőtti nap heves fényénél
csak nézem a lombok halk viháncát
se egy madár vagy bogár nem tornász
mondd ott föntebb ha igaz vagy nekem
miért nem ülhetek most melletted
idegesen fellököm a kávét
a foltja téged rajzol melegen
az égen csomósodnak a felhők
az alakod mozdul felém,int, jön
a lombok közt meghallom éneked
nem mozdulok, csak szólj,ülj kedvesem
mellettem a helyed kiszorítom
átölelsz, délelőtt, március végén
félve remegőn, könnyekkel mondom
annyira hiányzol, úgy hiányzol...
Ma nem érdekelnek az emberek
nem létezik semmi, nem hallok
némaságba hull köröttem
nem látom a csillagokat az eget
a tűző napot, felhőket, kéket,
nem iszom nem eszem, lélegzek
nem indulok sehova, nem szakítom
tépem a lapokat, kapcsolom be
nem nézek se jobbra se balra
csak tövig nyomom vadul a gázt
nem tekerem a volánt, áthajtok
utcákon, házakon, hegyeken
csak érjek, érjek hozzád kedvesem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése