Még tegnap este részeg volt a hinta,
festett hajója csillagig repült,
és lám, e béna délelőttön mintha
meghalt volna szegény, dermedtre hűlt.
A tarka szalagok a földre hulltak
s most söprik lenge szemetét a multnak.
Elhervadt öröm gyűlt itt garmadába,
mint fonnyadt lányok kihulló haja,
egy jegy, valamely mozi páholyába,
egy vasárnapi hírlap oldala.
Kis perec-maradék, fogatlan fésű,
tegnapi múlt, halálos ölelésű.
Nincsen már senki, ki szólni tudna,
ki elmondaná könnyű álmait.
Ne nézzetek a bús hullámvasútra,
a fény ellopta víg hullámait,
gerince sorvad, némasága őszi,
egy agyonfestett rossz kerítés őrzi.
Ne menjetek a plasztikon felé sem,
a figurákról olvad a viasz,
a gyilkosok arcán riadt szemérem,
mintha kiáltanának: "Nem igaz!"
Ne sétálj finom kavicsán az útnak,
az utak is becsapnak, visszafutnak.
A bábszínházban győz a gonosz törpe
s a jó vitéz örökre elbukik.
Ne nézz sose a torzító tükörbe,
igaz világunk benne búcsúzik.
Már nincs varázs, jó elvarázsolt kastély,
nem gyöngyözik fel benne fényes estély.
Nem forognak útvesztőiben lányok,
keressük őket, árva férfiak,
elporladnak a sziszegő talányok ...
Ó, jöjjenek, egyetlen este csak,
csettintsenek parázs-nyelvükkel ujra
a csillagos ég bokraiba bujva.
Így megyek s ime hallom én: "bekaplak".
Ó, merről jött a hang, tudom, tudom,
az ablaktalan házon nyílt egy ablak
és tátogat rám, mint a fájdalom.
Már szédülök feléje, álmot árul,
belébukom és örökre bezárul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése