.kaktusz

Ferenczy Károly-Orfeusz

Tudod arra gondoltam,

ha valaki megtervezte,

hát nagyon ügyesen tette,

mert a sok káprázatos szín

mit is érne önmagában,

ha hozzá látó szem

nem tartozna,

hiába lenne a leggyönyörűbb,

az égből jövő muzsika,

és minden más, ami dal,

ha a madárcsicsergést,

ha a muzsikát,

ha a szerelmes szót

senki sem hallaná,

hiába lenne a szép,

ha nem lenne hozzá érzék,

nem lenne érték…

hiába a dal,

ha nincsen hozzá fül,

és minden hiába,

ha nincsen hozzá,

ami befogadja:

az eszköz…

ízlelő bimbó nélkül

a sok különleges íz

menne a kárba,

az eső, ha a föld nem szomjazna,

a Nap, ha nem éltetne,

és ha nem lenne befogadója,

a szeretet is mihaszna lenne,

ha nem lenne, ki a szeretetre,

mint a szomjazó föld az esőre,

szeretettel teli virágzással felelne.

2012. április 19.

.kaktusz

Tudod arra gondoltam, ha igaz,

hogy az egész világ színház,

és színész benne minden férfi és nő,

akkor az is talán,

hogy a színpad egy hatalmas zsibvásár,

ahol kereskednek a férfiak, és a nők,

ha nem is mindegyik,

de sokan árulják a portékájukat,

mint azok a rossz kereskedők,

akik csak a mának élnek,

nem hosszú időre terveznek,

a kirakatba kirakják

a hamis árujukat,

igaziként reklámozni

nem röstellik,

becsapva ezzel a vevőt,

azzal nem gondolva,

előbb, vagy utóbb,

ha hazatér otthonába

rájön a csalásra…

talán ezért, hogy az embernek

sosincs egy percnyi nyugta,

fél, hogy kiderül,

az árú, amit az emberpiacon árult,

az nem a valódi önmaga,

cifra papírba hiába csomagolta…

aggodalommal teli az éjszakája,

a hiszékeny vevőjét félti,

el mikor veszíti,

de a csaló bizalmatlan,

retteg attól is,

hogy őt is becsapták,

elképzelni se tud becsületes üzletet,

nyugodt az álma soha sem lehet…

de van olyan is talán,

aki nem lép a reflektorfénybe,

a portékáját nem is kínálja,

önmagát árúcikknek nem gondolja,

de ha jön valaki,

aki szeretne pont olyat,

annak a szeretetét

szeretetért cserébe szívesen odaadja,

igaz, nehéz eldönteni, a színész ki,

és ki a valódi,

szeretetért nem hamis érzéssel,

de szeretettel fizető "vásárló".

2011. június 25.

.kaktusz

 Rodin - Ámor és Psziché

Tudod arra gondoltam,

az ember abban is különbözik,

hogy van méltósága,

büszke tartása,

ami körülveszi,

mint egy védőbástya,

ezt a falat kívülről átlépni,

megsérteni nem engedi,

veszélyes megpróbálni is ,

sok mindent tud megbocsátani,

de ha nagyra tartott büszkeségét sérelem éri,

annak sokszor barátság,

sokszor szeretet lesz az áldozata,

joggal,

de addig csak,

míg az mindeneknél fontosabb,

ha a büszkeség a magasabb rendű...

sokszor átveszi a helyét más,

amibe beleroppan még a gerinc is,

de ha a szeretet foglalja el a helyet,

háttérbe kerül,

majd el is tűnik az ön-érzet,

az „én” fontossága megkopik,

az uralkodó meghal,

és egy új születik,

kinek már fontosabb

a másik érzékenysége,

a másik boldogsága,

hogy az ne sérüljön,

az ember elfelejtkezik

saját büszkeségéről,

s mindezt úgy teszi,

hogy gerince sem görbül,

általa kisebb

egy cseppet se lesz,

mert a szeretet szabaddá tesz,

a szeretet felemel.

2011. febr. 14.

.kaktusz

Mother And Baby - Fanny Diaz

Tudod arra gondoltam,

hogy a világ olyan,
mintha származna két,

egymástól különböző lénytől

egyik része, az alkotott,

a megcsinált rész apától,

a másik,

amelyik, mintha

csak megtörtént volna,

mintha anya hordta volna méhében,

anyáé mind,

ami világra fájdalmas kínok közt érkezik,

apáé minden művészi alkotás,

minden jól, vagy kevésbé jól,

de megszerkesztett létesítmény,

a költő, aki alkot, aki rímeket farag,

gondolatokat, szavakat rakosgat,

legyen bármilyen a neme,

apa mindenképpen,

a fájdalommal,

vért verejtékezve,

a lélek túlcsordulása által világra hozott

alkotás… nem, az nem az,

az inkább teremtés,

legyen férfi, vagy nő a szülője,

mindenképpen anya gyermeke.

2010. aug. 17.

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

hogy a lélek nagyon mélyen van,

de ha egyszer megsérül mégis,

nincs a világnak olyan orvosa,

olyan ráolvasó varázslója,

amelyik tudna rajta segíteni,

ha már az agy elfelejtette is,

a lélek mélyén még mindig ott a seb,

amelyik teljesen soha se forr be,

és ha a sérülést sérülés éri,

a legkisebb karcolás is nagyon tud fájni,

nincsen elterjedt gyógyszere,

legfeljebb kábítani lehet a beteget,

azt is csak ideig-óráig,

végül a legerősebb szer sem hat már,

és iszonyúan fáj,

talán úgy semmi sem tud kínozni,

mint amikor a sebre újabb sérülés kerül,

nincsen a beteg léleknek

se orvosa, gyógyszere,

de mondják, van valahol,

egy-két helyen a világon

valamiféle csodaszer,

megtalálni nehéz nagyon,

más nem segít csak a véletlen,

de ha az ember találkozik vele,

meggyógyít a létezésével,

a beteg nagyon sok,

de kevés a világon

a gyógyító szeretet.

2010. július 07.

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

hogy az embernek vannak elképzelései

a világról, az élhető életről,

amik talán

még soha sem tették az életet élvezhetővé,

túl sok benne az elvárás,

és kevés a megérkezés,

a megelégedés,

olyan az ember, mint ki éhezik,

mégis elmegy a föld terített asztala mellett,

mert nem lát sehol egy ehető konzervet,

elvárásai vannak másoktól,

és elvárásai önmagától,

s mert ezek legtöbbször teljesíthetetlenek,

csalódik másokban,

és csalódik önmagában,

mikor a fejszéjét újra meg újra

a lehetetlenbe csapja,

közben az erőfeszítésbe,

a hiábavaló várakozásba fárad bele,

az élet elmegy mellette,

a fejsze is kicsorbul,

és még nem volt egy csepp valódi öröme,

az élet a beteljesületlen vágyak tömege,

vágyakozás közben élni felejt el az ember,

folyton vár valamit önmagától,

vagy valaki mástól,

és nem veszi észre

a szeretet kínálta lehetőséget,

hogy az ő útját kövesse,

akkor nem fog soha elfáradni,

benne nem lehet csalódni,

a boldogság maga,

ha valaki meghallja

békességes, elvárástól mentes,

mindenért kárpótoló,

utat mutató

gyönyörű szép hívó hangját.

2010. 05. 06.

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

az ember az energiát a külvilágtól kapja,

ettől, mint egy gépezet működik,

mozog, cselekszik,

kintről jönnek a gondolatok is,

minden megáll, ha nincs utánpótlás,

a test tehetetlen, szinte már halott,

az élet kívülről irányított,

önmagában, sugallat nélkül,

saját erejéből semmire sem képes,

ha nincs mi kívülről mozgassa

az ember elveszett, de van úgy,

hogy nem kell mozgatni a bábút,

ha a bábú érezni kezd, életre kel,

hirtelen megváltozik minden,

ha a semmi helyét elfoglalja a szeretet,

nem kell a kívülről jövő utánpótlás,

mert ő olyan energia,

ami belülről termeli önmagát,

ha egyszer erőre kap

átveszi a helyet a gondolatban,

a cselekedetben,

mint egy mindenható uralkodó,

általa élővé válik a holt,

valódivá a mesterkélt, az ember

maga számára is felismerhetetlen lesz,

ismertetőjelei megváltoznak,

a cselekedetei, a gondolatai,

szeretettől született élő gondolatok,

élő cselekedetek lesznek,

ami nem a külvilág kiszolgálója,

ami a szeretet kedves gyermeke.

2010.04.04.

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

hogy egy szál virág az emberben az,

akire azt mondhatja, ez én vagyok,

de rengeteg apró magot fúj arra a szél,

végül ott áll egy hatalmas rét közepén,

ahol sok másik virág is van,

és sok a haszontalan növény, a dudva,

amik valójában nem hozzá tartoznak,

őket csak az idők során befogadta,

és így együtt egy tarka rétet alkotnak,

annyi a sok más virág,

a sok idegen növény,

a nem hozzá tartozó,

a befogadott idegen érzés,

idegen, máshonnan jött gondolat,

hogy a sokadalomban rá sem ismer magára,

a saját érzéseire, a saját gondolatára,

együtt az egész a rét,

de vajon melyik lehetek a sok közül én,

nehéz eldönteni, annyira összenőtt

az én, és a körülölelő nagyvilág,

az ember nem látja, önmagát

rétnek hiszi, ha látná, talán

akkor se ismerné fel a sokadalomban,

amíg valaki rá nem mutat

az ezernyi tarka virág,

és a haszontalan gyom között,

látod, ez vagy Te, ez a színes,

ez az illatos, önmagában is értékes,

hogy valaki a tömegben is

messziről meglássa, a másikat felismerje,

hogy kézen fogva önmagához elvezesse,

ahhoz kell a falakon is átlátó,

nagy-nagy szeretet.

2010. 03. 28.

kaktusz

Tudod...

amikor a távolból szólok hozzád,

az annyit jelent,

mintha a közelben

megfognám a kezedet,

és együtt néznénk a csendet,

amikor pedig hallgatok,

az azt jelenti,

valamiért nem tudok szólni,

nem azt,

hogy elengedtem a kezed

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

mekkora döbbenet lehetett

az első felismerés az embernek,

hogy az az apró, az a jelentéktelen,

halálraítéltnek tűnő mag,

megfelelő körülmények között

óriási fát képes szülni,

milyen nehéz lehetett elhinni,

hogy a semmiből lett a minden,

a mag életútját kellett végig kísérni,

hogy a hihetetlen hihető legyen,

de a leghosszabb út az lehetett,

míg az ember gyanakodni kezdett,

míg összefüggést felfedezett,
nagy csoda volt az akkor,

ami ma már természetes,

az ember csak azt a csodát hiszi,

amit megtapasztal maga is,

de ahogy kezével foghatóvá válik,

többé nem hiszi csodának,

hiszen az a rendje a világnak,

hogy az apró magocska

teremti a hatalmas életet,

az agynak felfoghatatlan,

mindaddig az,

míg a feltámadt halott kezén
meg nem tapogatja

a sebeket,

elhinni nagyon nehéz

a tapasztalatlan, a gyengéd,

az örök ifjú szeretet erejéről

hallomásból nem is lehet,

hogy hegyeket mozgat meg,

hogy világot tart össze,

hogy a hiánya összezavar mindent,

míg nem találkozik vele,

míg nem látja

az általa gyógyított sebet,

addig nem hisz benne,

és nem hisz annak az ember,

aki bizton állítja, hogy csodát tesz vele,

hogy róla a hatalmas követ,

a hatalmas lelki terhet

egy könnyed mozdulattal leemelte,

hogy boldogságot hozott

a legnagyobb boldogtalanságba,

hitetlen az ember,

míg nem találkozik vele,

míg gyógyultnak,

a saját gyógyíthatatlan sebeit nem látja,

de ha különleges balzsamával

tesz a szeretet csodát,

akkor az olyan természetes lesz,

mint a mustármag ereje,

hiszen ez az életnek a rendje.

.kaktusz: Szeretet nélkül nincs boldogság

Tudod arra gondoltam,

egy ember nem az emberiség,

de megvan benne a lehetőség,

egy csillag nem a csillagos ég,

de benne ragyog a lehetőség,

egy szikra nem a fényesség,

de a világosságra esély,

egy szál fű nem zöldülő rét,

de nélküle a rét soha sem zöldülne,

egy vízcsepp nem zivatar,

de eső sincsen vízcsepp nélkül,

nem vált világot egy jó gondolat,

de a lehetőség benne van,

sok jó gondolat,

akár még világot is válthat,

a fellobbanó érzés, a szikra,

még nem feltétlen szeretet,

de szeretet lehet a sok kis szikrából,

a szeretet még nem a boldogság,

csak a lehetősége van benne,

hogy azzá növekedjen,

de szeretet nélkül

a boldogság lehetetlen.

2010. jan. 02.

.kaktusz

Tudod, arra gondoltam,

hogy olyan az ember,

mint a legkülönlegesebb,

leghihetetlenebb meséknek

a csodálatos dobozkája,

ami sokáig jól be van zárva,

de amikor azt valaki kinyitja,

nagyon különleges dolog történik,

talán,

mert elrejtve abban a ládikóban,

mindenféle alvó holmi van,

ott van benne a sok szépséges,

szívet-lelket melengető érzés,

és van benne sok más is,

van benne rosszakarat, irigység,

ott szunnyad a gyűlölet is,

hogy mi jön ki belőle,

a jó, vagy a rossz ébred benne,

talán nem is függ a doboz tartalmától,

hanem attól, aki felnyitja azt a dobozt,

ha felelőtlenül, nem elég hozzáértéssel,

vagy épp rosszakarattal nyitja ki,

akkor feléled minden lehetséges rossz,

úgy a mese fájdalmasan szomorú,

de ha a doboz jóságos tündér kezébe kerül,

aki óvatosan bontogatja nagy szeretettel,

akkor a rosszaság,

a fénytől talán,

mint a kámfor elillan,

akkor a mese gyönyörű mese lesz,

mert marad a jóság, a szépség,

és a tündér által felébresztett szeretet.

2010. jan. 26.

.kaktusz

Tudod, mikor tánc közben

magadhoz ölelsz,

elfelejtkezem arról,

hogy élek.

Olyankor nincs más,

csak Te, én, a zene,

és a kettőnk közös ringása.

Nem külön, külön,

hanem

az egész mintha egy lenne,

nem több dologból állna össze,

mintha nem létezne

a Te, az én, a zene, a tánc,

hanem ezeket mind,

mint egy harmóniát,

magamban hordanám,

mintha valami titkos szeánszon

csalogatnád elő belőlem,

ezt a földöntúli érzést.

Az együtt lebegés érzését.
Nincs billentyű nincs dob,
nincs lépés, zene sincs

élet sincs,

nincs eleje,

és nincs vége se.

Mintha megszűnne minden létezni,

Csak a lassú forgás lenne,

mintha csak ez a tánc lenne

a célja az életemnek.

Mintha megszűnnének az üzletek,

a bevásárlás, a forgalom és a dugó,

a pénz és pénztelenség,

Az ünnepek, és a hétköznapok.

Nem, nem is megszűnnének,

hanem a fontosságuk szűnne meg,

mintha semmi nem számítana,

csak ez bennem élő

végtelen tánc.

Veled.

.kaktusz

egyszer minden a végtelenbe hull,

de akik kapaszkodnak egymásba,

ott se lesznek egyedül,

erősen kapaszkodsz?

mert én szorítalak nagyon,

pillanatra se engedj el,

nehogy készületlen jöjjön az idő,

mikor repülni kell,

nehogy egymás nélkül menjünk a semmibe,

akkor folytathatjuk tovább a keresést,

és a végtelenben kilátástalan egymásra találni,

és ki tudná azt megmondani,

mikor állnak újra úgy a csillagok,

mikor lesz újra szerencsés az alkalom,

kilépni a végtelenből,

landolni a könnyen számon tartható,

áttekinthetőn kicsinyke Földre,

érted,

értem.

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

talán addig magányos az ember,

míg nem érez magához közel

egy másikat, annyira közel,

hogy már nem azon mérlegel,

neki, magának mi lenne a jó,

a fontos,

a másik mitől lenne boldog,

az ember magányos,

ha önmagának a legfontosabb

biztosan egyedül marad

gondjával, bajával,

hiába a kívülről jövő részvét,

ha nincs meg a közös érzés,

nem enged közel az elválasztófal,

de amikor egy a bánat,

és az öröm is egy,

magányos nem lehet az ember,

ha a fájdalom nem az „én” fájdalma,

az öröm se az önzők öröme,

kinek van kiért sírni,

és van kiért örülni,

magányos nem lehet,

ki szeret, annak szívében

legnagyobb öröm a másiké,

a legnagyobb kín,

a másiknak a fájdalma,

ha az érzés közös,

a választófal megszűnik,

összenőve magányos nem lehet,

ki lelkében úgy hordja a másikat,

mint anya hordja szíve alatt magzatát.

2009. december. 21.