Tagore: Én

Az én tudatom színétől lett zöld a smaragd
és éledt vörös szín a rubinban.
Tekintetem az égre emeltem,
és fény gyúlt
keleten - nyugaton.
A rózsához így szóltam: "Szép vagy!"
  és szép lett tőle az.
Tán azt mondod, filozófiai tétel,
nem költő szava ez.
Én meg azt, hogy igazság,
tehát költészet.
Ez az éntudatom,
ami mindenkiben megvan.
Épp az ember énje-vásznán
alakul ki a világ-alkotó világ-műve.
A filozófus kilégzéskor-belégzéskor egyre mondja:
"Nem, nem, és nem -
se smaragd, se rubin, se fény, se rózsa,
sem én, sem te!"

Másik felől a Határtalan önmegvalósítása
az ember határvonala,
mit úgy hívok, Én.
Ezen Én mélyén találkozott össze fény és sötét,
forma tűnt fel, érzés éledt,
és igenné fakadt a nem a májá varázsigéjeként
vonalban, színben; örömben, bánatban.

Hívjad hát ezt tantételnek -
  Lelkem felörvendett
e Világ-Én alkotta gyűlésben:
  kezében ecset, palettáján színek.
A tudós szerint
az öreg Hold - kegyetlen és ravaszul nevető -
mint halál-követ, prédát leső,
közelít a Föld kebléhez.
Egy nap majd mérhetetlen vonzásába ölel tengert és hegyet:
a halandók világában az Eljövendő új füzetébe
alászáll a lapot betöltő Semmi,
és elnyeli az éjszakák és nappalok könyvelését;
az emberi hírnevet semmivé teszi a mindentudó halhatatlanság,
s a történelemre a végtelen
éj tintáját keni.
A búcsúnapi ember szeme
ledörzsöli a színeket a világról;
a búcsúnapi ember lelke
egybegyúrja az érzéseket.

Az erő reng majd minden égben,
fény nem gyullad semerre sem.
Lant nélküli társaságban táncol majd a zenész ujja,
húrt nem penget.
Azon a napon egyedül marad a költészettelen teremtő
a kéktelen égben
a személytelen létezés algebrájával.
Akkor e nagy mindenségben
túl és túl, a végtelen és számolatlan szférák között
sehol nem csendül e hang:
"Szép vagy!"
"Szeretlek!"
Vagy talán a teremtő újabb önmegvalósításba fog
világkorszakok múltán?
Ismételgeti-e majd a világvégi éjben:
"Szólj, szólj,
mondd, hogy szép vagy,
mondd, hogy szeretlek!"

(Sántinikétan, 1936. május 29.)