én csak itt ülök és semmi gondom
tán egyedül csak a nagy magányom
életképtelen énem létének peremén
kezem egész nap gépem egerén
játszik
s látszik
nincs gondom kenyérre s borra erre a korra
sem értem még meg s nem értem
hogy e való s valószerűtlen virtuális világ
hogyan pótolhat tücsköt s muzsikát
honnan s miből szít szenvedélyt
s hogy teremt annyi szenvedést
nézem a monitort
megannyi porszemnyi folt
jeleníti meg s jelenti világomat
melyből egyedül az érintés hiányzik
mégis úgy látszik
teljes
hisz itt szunyókál e lap sarkában
egy macska
egy katt és odébbáll
átadva helyét a csevelynek
melyben ugyanúgy kavarnak-kevernek
születnek és halnak szerelmek
mint valós pletykák során
hús-vér emberekben
vagy talán mégis inkább ál-
lobogások
és nagyon is könnyes zokogások
s íme az átfedés
a fájdalom
mely rést üt virtuális világom
teljességének látszatán
én csak itt ülök és semmi gondom
tán egyedül csak a nagy magányom
életképtelen énem létének peremén
s amint székemet odébb gurítom
a rég-tudott esélytelenség nyugalmával mondom
magamnak
mindegy hisz ez is az is csak illúzió
csak ne fájjon végre
ami jó
Nagyon jól megfogott vers és a kép is :-))
VálaszTörlésIgen, az!
VálaszTörlés