A szó fogan, nő, mint fű éled,
s követ magáról félre nyom,
a fecskék készülnek így Délnek
gyűlve halálos drótokon,
ahogy szárnyát feszíti Érted
idegeken a fájdalom.
Éjszakáim hűvös favödre
emelte Neved ajkamig.
Túlsó part! - miattad törött le
nyugalmam, a mohos fahíd.
Teérted gyűjtötte fürtökbe
a szív ért dobbanásait.
Olyan imát susogtam én föl,
- lombja most erdőként suhog:
felsírtam érted olyan mélyről,
hogy ott most is friss kút csobog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése