egy kép az életemből ami éppen
most vagyok: fájó szemek de mosolyra
húzódó száj ha hangod bársonyával
vállon terít – reménytelen órák szürke
kockakövéről is rálátni néha a hajnal
tüzére s ha régen is volt a szél a pernyét
visszahozza tükröm tőlem se kérdez
rögzít néma szavakkal mi vagyok s ki
voltam ezen nem segít: alakít csöndes
hullámveréssel nevek esnek ki s napok
jönnek hozzák az ismeretlen jövőt
újabb nevekkel vágyakkal néha tajtékos
üzenettel de a tágulás és visszatartás
üteme egy pillanatra sem enged
amíg itt és most – ahogy valaha
tanították bele nem merülsz a jelen
kínálta létbe – ez a kép csak egy szelet
türkiz és narancs meghatározatlan
pólusa közt feszül egyre tehetetlen
csüngéssel miközben pontosan tudom
az összes koreográfiát: s akarom is ami van
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése