Te, akinek nem mondottam, hogy éjjel
sírok az ágyon,
te, ki bölcsőként ringatsz lassú kéjjel,
ha vágyom,
te, ki nem mondtad, hogy dúl szerteszéjjel,
mit nem csókoltál rám, a csók:
mi lenne, ha azt, mit vágyunk nem ér el,
e nagy pompát elfojtanók
és így vágnánk az útnak?
Nézd a szerelmesek,
mihelyt a vallomásuk megesett,
mindjárt hazudnak.
Magányossá teszel. Mindennel elcseréllek.
Kissé vagy, aztán zúgás vagy, te lélek
és illat is vagy, omlatag.
Mind elvesztettem őket karjaimban,
csak te születsz meg újra, mindig ifjan:
mert sose fogtalak, szilárdul tartalak.
/Fordította: Kosztolányi Dezső/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése