Ady Endre: A LEGSZEBB ESTE

Be nagy Tél zuhant rám hitben, vágyban, célban,

Valakim, egy Asszony, nálatok is Tél van?

Havas, tört lelkemnek nincs vége, se hossza,

Rendjét talán Te bús árnyad visszahozza.

Vetkőzött a világ, didergően pőre:

Szerelmem, Te, Multnak szerelmetes őre,

Akarsz-e szerelem után is szeretni

S egy-két, téli rózsát az arcomba vetni?

Végkoriak sorsán zöld-lángosan ég el

Atyafias testem a csillogó Éggel

S mégis fáj a Halál s aki föntvirasszon,

Kellene a multam, kellene az Asszony.

Esküdözéseink már torkunkra fúltak:

Szereted szeretni a jelenő Multat?

Akarnál még lenni, hogyha varázst oldok,

Régi, vágyó, tűrő, szegény, dacos boldog?

Be tudnék ölelni, tréfát is siratni,

Be tudnék véreddel véresen viradni,

Édes Nagyasszonyom, hol vagy, vagy-e, látsz még

S akarod, hogy a Sors víg hunyósdit játsszék?

Gőggel kisértetbe csak egyszer is vinnél,

Nyoszolya-virágnak még csak egyszer hinnél,

Adnám új vágyamat vágyakozó vádnak

S adakozó számat ragadozó szádnak.

Mindent fölfrissítnék, mindent megajánlnék.

Havasan hullanék Reád az ajándék

És mindent megadva és mindent ellesve

Feledéssel búgna ránk a legszebb Este.