Testem parázsló tűzben ég,
a lábam vándorolni fáj,
annyit kiáltám a nevét,
hogy dalt se tud már ez a száj.
Ó, Kenderike, énekelj,
vadrózsák közt dalban feredj,
ó, kis Pacsirta, égre kelj,
mert drága hölgyem erre megy.
Szép ő, csodás harmónia,
mit még nem ismert férfiszem,
szebb, mint Királynő és Rima
s mint holdsugár sötét vizen.
Mirtuslevél van a haján,
(zöld lomb, aranyló haj körül!)
Zöld fű az őszi, halavány
kévékben nem ily gyönyörű.
Kis ajka csókra olvatag,
s nem jajt kiáltani csunyán.
Remeg, akárcsak a patak
vagy rózsa az eső után.
Nyaka fehér lótuszkehely,
rózsáll a napba kegyesen,
s ily élőn nem piheg-lehel
a Kenderike begye sem.
Mint gránátalma, mit a kés
szétvágott, biborszája él,
őszibarack az arca és
feléd ragyog, pirulva, Dél.
Ó, összetett kéz! Drága test,
viselni kéj és kin nyilát
ó, Szerelemház, ó, nemes,
eső-csapott, halvány virág!
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése