Verset írnék reggelig,
ámde nem lehet,
folytasd eső konokul,
kezdett versemet.
Sző a pók ezüst ruhát,
kedvesem, neked,
tömzsi pók, ó sződd tovább
lenge versemet.
Sárga lámpafény lobog,
táncol, mint gyerek,
kedves sárga lepke te,
táncold versemet.
Sír a szegény kisbaba,
sír és kesereg.
apró ajkán nyál lapul:
sírja versemet.
Konok sereg gyűl alant,
olyan bál lesz itt,
hogy a néma halak is
csak ezt zenghetik.
Részeg jön, ki üdvözült
mámorban lebeg,
kiáltsd el, mit énnekem
sohasem lehet.
Keményen mondd, szegénysor,
vádad, panaszod:
mint páncélos bogarak
lepd el a napot,
mint hangyák a fa tövén,
mint völgyön a köd,
bizseregjél, szétterülj
reggelük fölött,
mint kísértet, visszatérj,
álmuk ne legyen,
derűs csendjük ne legyen
pillanatra sem.
Tán majd ép marad a sor,
rím s a gondolat:
folytassátok versemet,
ahol nem szabad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése